A légierő mint fegyvernem közvetlenül a Nagy Háború előtt került megalakításra a Monarchiában és más országokban is. Eleinte főleg tüzérségi felderítéssel foglalkoztak a légtérbe küldött repülőgépek. Ez teljesen hasonló volt a gázzal töltött ballonokkal felemelkedő megfigyelők tevékenységéhez, amire akkor már sok évtizede volt példa minden nagyobb háborúban. Nyilvánvaló, hogy a kötött ballonhoz képest, amelyek alkalmazása tovább folytatódott, a mozgékony repülőgépekkel sokkal nagyobb területet lehetett áttekinteni. A gépeken a pilóta mögött elhelyezkedő megfigyelő fényképfelvételeket is tudott készíteni az ellenséges állásokról, mögöttes létesítményekről.
A háború előrehaladtával megjelentek a légi bombázó küldetések és az erre specializált nagyobb hordképességű repülőgépek. Egyidejűleg megjelentek a vadász repülőgépek is, amelyek a korábbi gyakorlattól eltérően már csak egy „légjáró” katona befogadására voltak kialakítva, és feladatuk lényegében csak az ellenséges légi objektumok megsemmisítése volt.
A sokféle repülőgép és feladat könnyen azt a benyomást keltheti, hogy a „légjárók” többsége a ténylegesen repülésre kiképzett katona volt. Ez nyilvánvalóan nem igaz, hiszen a gépek műszaki karbantartása és földi kiszolgálása bonyolult és nagy volumenű feladat volt. Így a földi kiszolgáló személyzet létszáma sokszorosan meghaladta a „légjárókét”. Mégis, róluk alig-alig esik szó, a babérokat a pilóták aratják le.
Mindezt a mellékelt fénykép értelmezéséhez éreztem hasznosnak leírni. A képen ugyanis egy közlegényt látunk a „légjáró” fegyvernem gallérjelvényével és egy korábban már ismertetett repülős sapkajelvénnyel. A földi személyzet természetesen ugyanúgy büszkén érezte magát az elért sikerek részesének és szomorkodott a légiharcban hősi halált halt „légjárók” sorsa felett, mint a harccselekményekben közvetlenül is résztvevők. A karbantartást végzők sokszor még az eszközzel, a repülőgéppel is egyfajta érzelmi kapcsolatba kerültek. Így tehát nem meglepő, hogy viselték a repülős sapkajelvényeket is.