1914 novemberében Törökország hadba lépett a központi hatalmak oldalán. Ez az esemény veszélyeztette a Szuezi-csatornán keresztül húzódó brit utánpótlási vonalakat. Winston Churchill javaslatára a britek a Gallipoli félszigeten szálltak partra 1915 áprilisában. A támadással több célt is igyekeztek elérni. Egyrészt a törököket és esetleg német csapatokat is lekötni akarták egy más frontoktól távol eső területen. Ez tehermentesítette a franciákat és az oroszokat is. Másrészt a Földközi-tengert a Fekete-tengerrel összekötő tengerszorosok birtoklása is fontos volt. Itt lehetett ugyanis közvetlen szállítási kapcsolatba kerülni Oroszországgal. Harmadsorban pedig az erődemonstráció az akkor még semleges balkáni kis országokat a háborúba lépésre kellett, hogy ösztönözze az antant oldalán.
A hadművelet egy közös brit-francia flottaegység támadásával kezdődött. A hajóknak le kellett rombolniuk a Dardanellák két oldalán elhelyezkedő török erődöket. Az aknazár felszedése után a flotta tovább hajózott volna a másik tengerszoroshoz, a Boszporuszhoz. A Boszporusz támadása egyúttal a török főváros Isztambul ostromát is jelentette volna. De a flottaegységnek nem sikerült áttörnie a Dardanellák védelmi vonalán. Súlyos veszteségek érték főleg a tengerbe telepített aknazár miatt. A gyors tengeri megoldás helyett tehát hosszas szárazföldi hadműveletre került sor. 1915 április 25-én szálltak partra a brit és francia csapatok a Gallipoli félszigeten. Velük szemben a német vezetés alatt álló 5. török hadsereg sorakozott fel.
Változatos küzdelem alakult ki, amelyben az antant minimális területi nyereségre tett szert. Hosszas ostrom után sikerült feljutnia a félsziget gerincén húzódó hegyvonulatra. Az itt beásott török csapatok ellenállását nem tudták megtörni. Így a török haderő a partraszállási pontok közelében maradt, bár a kialakult hídfőállást nem tudta megsemmisíteni. Az antant hídfőállásai körül két hét alatt kialakultak és megmerevedtek a frontvonalak. Ugyanolyan állásháború kezdődött, mint a francia és az orosz frontokon. Egymást váltották a támadások és ellentámadások, nagyon sok emberéletet követelve mindkét oldalon.
1915 októberében Bulgária hadba lépett a központi hatalmak oldalán. Ez az esemény fenyegetést jelentett az antant felé közeledő Görögország és Románia számára. Ezért az antant vezetők úgy döntöttek, hogy inkább a görög területeket foglalják el, mindenek előtt Szaloniki kikötőjét. A Szerbia és Montenegró elfoglalása után dél felé előretörő osztrák-magyar és német haderőt itt akarták feltartóztatni. Az ekkor még semleges Görögországot az antant nemes egyszerűséggel megszállta. Ezzel párhuzamosan viszont a Gallipoli félszigetet fokozatosan kiürítették. 1916 január 9-én az utolsó antant katona is elhagyta a területet. Az antant véres vesztesége 140 ezer fő, a török haderőé 250 ezer fő volt.
A bejegyzéshez csatolt jelvények közül az első egy szép propagandajelvény. Az esemény természetesen nagyon komoly lelkesítő hatással volt a Monarchia katonái és lakossága számára is. Végső soron a Brit Birodalom és szövetségesei hosszú idő után most először szenvedtek teljes vereséget. A második jelvény a tengerszorost ábrázolja. A jelvény felső részén látható portré képek pedig a szövetségesek vezetői. Középen Enver pasa, török hadügyminiszter képe látható. Balra Sanders pasa látható, vagyis Otto Liman von Sanders német tábornok, a török 5. hadsereg és az egész Gallipoli védelem főparancsnoka. Jobb oldalon Kemal pasa a későbbi “Atatürk, törökök atyja” képe van. Ő ekkor a 18. hadosztály parancsnoka volt.
Végül szót érdemel még a háttérképként használt filmplakát is. A Gallipoli hadműveletről ugyanis film is készült. Ez a némafilmek korszakában biztosan csak pár perces dokumentumfilm lehetett. Mégis jól mutatja az esemény nagy propaganda értékét. Még izgalmasabb azonban a plakáton látható osztrák-magyar löveg a monarchiás kezelő személyzettel. Enver a Monarchia támogatását kérte, főként tüzérséget és műszaki alakulatokat. Az első tüzér egység, amit Törökországba küldtek egy 24 cm-es nehéz tarackos üteg volt. Azért nem a híres 30 és feles mozsár, mert azt a súlyos löveget nem lehetett a Dardanellák közelébe szállítani az áldatlan útviszonyok miatt. Az üteg december végén érkezett meg. A brit evakuáció előtt még néhány tűzcsapással részt vett a csatában. A britek igyekeztek is felfedezni az ütegállást, de ez nem sikerült. Az egész csatában csupán ezek a lövegek alkották a török nehéz tüzérséget.