Boroevic Szvetozár, az Isonzo lovagja

Svetozar Boroević 1856-ban született Umetic községben, Horvátországban. 1875-ben avatták hadnaggyá, majd a horvát honvédséghez osztották be. Ekkor a magyar vezényleti nyelvű honvédség mellett a horvátországi toborzású honvéd gyalogezredek horvát tisztek irányítása mellett horvát vezényleti nyelvvel működtek. A Nagy Háború előtt már a 42. (horvát) honvéd hadosztály (domobranska divizija) parancsnoka volt. A háború kitörésekor a VI. hadtest parancsnoka.

Hadtestparancsnokként a Kárpátok védelmében vett részt 1914-15 telén. 1915 májusában, közvetlenül az olasz támadás megindulása után az uralkodó a dél-nyugati front Isonzo szakaszának főparancsnokává nevezte ki. Az ide vezényelt 5. hadsereget később Isonzo-hadseregnek nevezték át.

Boroevic legkiemelkedőbb katonai érdemeit az Isonzo-hadsereg parancsnokaként érte el. 1915 és 1917 között 11 Isonzo-csatában sikerült minimális területi veszteségek mellett fenntartania a védelmi vonalakat. Érdemeiért a Monarchia legmagasabb kitüntetését, a Katonai Mária-Terézia Rend lovagkersztjét is megkapta. Kortársai az „Isonzo lovagja”, „Isonzo oroszlánja” kitüntető névvel illették. 1917-ben a teljes dél-nyugati front parancsnokának nevezték ki. Ebben a minőségében vett részt a 12. Isonzo csatában, amelyben az oszták-magyar és német csapatok áttörték az olasz védelmi vonalakat, és bár végleg megverni az ellenséget nem tudták, de több, mint 100 kilométerre vetették vissza, a Piave folyóig.

1918 februárjában hadseregtábornokká léptették elő. 1918-ban is ő volt a dél-nyugati front parancsnoka, mind a júniusi sikertelen Piave-offenzíva idején, mind pedig az októberi nagy olasz támadáskor, amelynek sikere megpecsételte a Monarchia sorsát. Boroevic a háború után szolgálatait egy önálló Horvátországnak szerette volna felajánlani. Jugoszlávia létrehozása után viszont inkább Ausztriába költözött. Klagenfurtban halt meg 1920-ban (vélhetőleg spanyolnátha fertőzésben). Sírja Bécs központi temetőjében található.