Loading...
Csaták

Col di Lana: a vér és vas hegye 1.

Boda Mátyás barátom munkája ez a bejegyzés amely a Nagy Háború egyik kiemelt akciójának állít emléket:

Miután az olaszok hosszas tétovázást követően 1915 tavaszán végül kiléptek a hármas szövetségből, a londoni egyezmény értelmében még május havában beléptek a háborúba az Antant oldalán, egykori szövetségesei ellenében.

Ekkor a Monarchia már két frontos – balkáni és galíciai – háborút folytatott. A korábbi évek folyamán függetlenséget szerzett olasz nemzetállam ekkor elérkezettnek látta az időt további tervei megvalósításához. Ezek szűkebb értelemben az olaszok által lakott osztrák tartományok megszerzésére, tágabb értelemben pedig az Adriai-tenger partvidéke mentén gazdasági és katonai befolyás növelésére irányultak Isztriától a Balkánon át, egészen Észak-Afrika Földközi-tengeri partvidékéig. Az olasz számítások alapján a Monarchiához tartozó védtelen hátország Dél-Tirol és Karintia, valamint Trieszt kikötővárosa, majd az Isztria-félsziget elfoglalása, illetve utánpótlási vonalainak elvágása hozta volna kezdeti hadisikereik remélt elérését, a Monarchiával – mint védőkkel – szembeni érdekeik megvalósulását. A tervezett offenzíva vonala azonban nem volt ideálisnak nevezhető. Annak egy jelentős része ugyanis az öreg kontinensen húzódó, mintegy 750 km hosszúságú Alpok keleti hegyvonulatain keresztül húzódott. A derék taljánok ekkor még nem sejthették, hogy a harmadik (dél-nyugati) front megnyitásával – előzetes várakozásaikkal szöges ellentétben – ők is a hosszas, veszteségteljes és tartalékokat felemésztő állóharcokra számíthatnak majd az elkövetkezendő évek folyamán az Alpokban, az Isonzó folyó mentén, a Doberdó- fennsíkon.

Az 1915-ben megnyitott dél-nyugati (olasz) front hadszínterei három nagyobb egységre tagolhatók. Ezek keletről nyugati irányba haladva a következők:

isonzói front

karintiai front

tiroli front

Utóbbi két hadszínteret szokás fehér háborúnak, vagy gleccserfrontnak is nevezni. Nem véletlenek e nevek, hiszen sajátságos környezeti jellemzőik a magashegyi vidékekhez kötődnek. Szélsőséges időjárás a hó és fagy birodalmában, több esetben akár a hóhatár fölött. Kiszámíthatatlan lavinák, jégfalak, a hó rejtekében megbúvó életveszélyes hasadékok, tátongó mélységek, járhatatlan szirtek.

1915 kora nyarán, az offenzíva kezdetén az olasz haderő a dél-tiroli Puster-völgy irányában történő előretörését a keleti-Alpok egyik jellegzetes hegycsoportján, a Dolomitokon keresztül tervezte megvalósítani. Célja eléréséhez azonban először a Gadertal-völgyet – mint fontos közlekedési csomópontot – kellett birtokba vennie. Utóbbi völgynek a dél-keleti bejárata, s egyben a völgy feletti ellenőrzés kulcsfontosságú uralgó pontja az a kettős hegytömb, melynek birtoklásáért hónapokon át tartó ádáz harc folyt az ellenfelek között. Ezek a harcok végül magát a kettős hegycsúcsot is átformálták a ma látható képükre. Ennek a páros csúcsnak a neve: Col di Lana és Mounte Sief.

Az olasz hadműveletek már a támadás kezdeti szakaszában hátrányt szenvedtek. Haderejük általános helyzetére jellemző, hogy adott időben és körülmények közt nem rendelkeztek egy sikeres offenzív hadviselés követelményeinek feltételeivel. A nagyratörő politikai célok megvalósítását nem tudták kellő gazdasági háttérrel, illetve katonai erővel támogatni. Emellett hadüzenetüket követően elvesztegették a meglepetés erejét, illetve a kezdeményezés lendületét. Időt hagytak a Monarchiának stratégiai visszavonulásra, a nehezen védhető területek kiürítésére, ezzel erőtartalékot hagyva számukra a magaslatokon lévő erődművek, záróerődök megerősítésére, seregtesteik, alakulataik átcsoportosítására és feltöltésére. A támadók ennek következtében a magaslatok elleni gyalogsági rohamok előtt szinte minden esetben jóval jelentősebb tüzérségi előkészítéssel voltak kénytelenek számolni, melyek így sem minden esetben hozták meg a várt eredményt. A folyamatosan bővülő, sziklákba fúrt kavernák, fedezékek biztosabb védelmet nyújthattak a védők számára a rájuk fekvő pergőtüzek függönye elől. Amennyiben mégis sikerült egy-egy magaslati pont leküzdése, elfoglalása és huzamosabb megtartása, annak általában nagy vérveszteség és hadianyag pazarlás volt az ára. Az olaszok túlerőben voltak, bár – mint utóbb az események igazolták – hadvezetésük nem volt képes az ebből származó előnyt a harctéren döntő győzelmek sorozatává kovácsolni.

Azonban a védők helyzete sem volt felhőtlen! Az olaszokkal ellentétben a Monarchia ekkor már közel egy éve hadban állt. Erőforrásait két front kötötte le és apasztotta folyamatosan. Ehhez csatlakozott most egy újabb, harmadik front a maga hegyvidéki viszonyaival, ahol minden méter megszerzése, megvédése és utánpótlással való ellátása sokszoros energiatartalékokat emésztett fel. A szembenálló felek számára az alpesi környezethez igazodó harcmodor ismert volt, hiszen az itt élő népeknek úgy a mindennapi életük, mint katonai kiképzésük igazodott a környezeti viszonyokhoz. Az egységes Olaszország megszületését követő években mindkét fél tüzérséggel megerősített erődítések sorozatát építette ki a Dolomitokban közös határaik mentén, s itt speciális alakulataik mindegyike képviseltette magát, bár természetszerűen ez nem azt jelentette (mi magyarok ezt jól tudjuk), hogy kizárólagosan ők vívták volna e – más alakulatok számára oly szokatlan környezetben zajló – harcokat. A Monarchia szerb-frontjáról ugyan képes volt erőket átcsoportosítani az új hadszínterére, ám nem álltak rendelkezésre kellő számban speciális hegyi alakulatok.

Tiroli népfelkelőkkel (Tiroler Landsturm) és ún. lövész egyleti zászlóaljakkal (k.k Standschützen-Battalion) egészítette ki honvédelmi parancsnokságuk a tiroli vadász-ezredek (Tiroler Jager-Regiment) és a Landwehr hegyi csapatok (k.k. Landwehrgebirgs-truppen) mozgósított alakulatait. Az olaszok velük szemben még így is túlerőben voltak, jól képzett “Alpini” és hegyi kiképzést kapott “Bersaglieri” csapatokkal támogatva. Mindezek mellett tehát a Monarchiának szüksége volt szövetségese szerződésben foglalt segítségére, hiszen sok tiroli és karintiai alakulat harcolt vagy vérzett el szűkebb pátriáján kívüli csatatereken. II. Vilmos német császár a bajor szövetségi állam alpesi hadtestének (Deutsche Alpenkorps) vadász-ezredeit küldte a térségbe, azzal a határozott paranccsal, hogy csak védőleg, a status quo fenntartásában léphetnek fel a Monarchia területén szövetségesük mellett. Támadó, területszerző hadmozdulatokat nem indíthatnak Olaszország – egykori szövetségesük – ellen.

Ilyen előzményeket követően a Col di Lana környékén az első harcérintkezésekre 1915 nyarán került sor. A magaslat fekvése és a terepviszonyok a védőknek kedveztek. A két csúcs, mely egy nagy tömbként hatalmasodik környezete fölé egy kisebb csoport részét képezik. Ezek délkeletről haladva a következők:

Panettone (2125 m)

Cappello di Napoleone (“Napóleon kalapja”, 2200 m)

Col di Lana (2464 m)

Monte Sief (2424 m)

Col de la Roda (1971 m)

Lankás oldalaik sok helyen meredek, megmászhatatlan sziklafalakká tornyosulnak, míg máshol viszonylag könnyebben járhatók. A két csúcsot (Col di Lana és Mte. Sief) egy keskeny – több helyütt csak egy ember szélességben járható – gerinc köti össze. A csúcsig több lépcsős, megerősített védelmi rendszert kellett frontális támadással leküzdeni. A kialakuló harcok hullámzó hevességét érzékelteti, hogy a hegy derekán – a Cappello di Napoleone-án – fekvő gyalogsági állás ellen október közepéig több, mint harminc támadást indítottak a taljánok, mire sikerült hatalmas vérveszteségek árán Giuseppe Raimondo “Peppino” Garibaldi alezredes (a nagy Garibaldi unokája) parancsnoksága alatt az olasz “Calabria” dandárnak elfoglalnia. Csak ezen – futóárkokkal összekötött – előállások elfoglalása után következhetett a csúcsállás fokozatos megközelítése, amely rohamok kezdetben szintén rendre kudarcot vallottak.

1915 november 7-én az olasz viterboi 60/III. gyalogzászlóaljnak végül sikerült a védőket kivetni főállásaikból egy, a hegynyereg közeléből indított támadással. Saját lobogójukat végül késő délután kitűzték a Col di Lana csúcsra, s később Garibaldi ezért a fegyvertényért megkapta soron kívüli ezredesi kinevezését. Azonban a hegyek mögött lebukó őszi nap halvány sugarainak nem maradt elég idejük hosszabb ismeretséget kötni Itália trikolorjával, mivel az este tíz órakor tüzérségi támogatással meginduló ellenlökés kivetette frissen foglalt állásaikból a délután győzőit, s így a reggeli napfény ismét megszokott helyén találta a Monarchia zászlaját. Az év végéig még számos roham vérzett el a csúcs közelében, miközben Cadorna fiait már csupán 50 m távolság, 50 m biztos halál választotta el a tetőtől!

Időközben – ahogyan lenni szokott – legendák keltek életre. Az olaszok csak Col di Sangue-nak, “Vérhegy”-nek kezdték nevezni saját kálváriájuk e különös helyét. Erre, mintegy válaszul a császári szövetség németajkú bakái Eisenberg-nek, azaz “Vashegy”-nek keresztelték a helyet, utalva a tüzérségi lövedékek töméntelen mennyiségére, melyek szinte vassá változtatták az elporladó erődöket és sziklákat.

Az 1916-os év kezdetén végül belátták az ostromlók, hogy a rengeteg erőfeszítés és emberáldozat mind hiábavalónak bizonyult. Fél év leforgása alatt az alpesi környezet festői romantikája átadta helyét a háborús pusztítás apokaliptikus látványának. A visszavonulások során hátrahagyott elesettek, a szétroncsolt, kidőlt fák sokasága, a hegybe lyuggatott kráterek megszámlálhatatlan sora, s a hősi temetők napról-napra sokasodó fakeresztjei tettek tanúbizonyságot mindazon emberi gyarlóságról, melyek ennek a hegynek a birtoklásáért folytak. A november elejei, kérész életű “állásfoglalást” követően az időjárás egyre barátságtalanabbá vált. A csúcs elleni további rohamozás a zord tél beálltával értelmét vesztette. Azonban a támadók nem visszakoztak, így taktikát kellett változtatniuk. Hamarosan megszületett a hegycsúcs, s vele együtt az osztrák főállás aláaknázásának és felrobbantásának merész terve. A koncepció ismertnek tűnhet, hiszen a Doberdó-fennsíkon állásaink leküzdésére már 1915 októberében – kísérleti jelleggel – ugyanezt a módszert alkalmazták olasz ellenfeleink. A következő év tavaszára már mindkét fél kelléktárában ismert volt az effajta harcmodor, melyet József főherceg találóan “vakondháborúnak” keresztelt el napló bejegyzéseiben. Ezt a gyakorlatukat ültették át az olaszok 1916 tavaszára a Dolomitokban, a bevehetetlennek bizonyult Col di Lana csúcsállásai ellen.

Folyt. köv.

Subscribe
Visszajelzés
guest
0 Hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x