Építőmunkás fegyvernemi jelvény
Széplaki Gábor újabb bejegyzése. Bravó Gábor, megint lendületbe jöttél!
Az első világháború alatt – véleményem szerint igazságtalanul – nem sok rivaldafény jutott azoknak az alakulatoknak, melyek a harcoló egységeket szolgálták ki és közvetlenül nem harci cselekmények végrehajtására, hanem a kisegítő feladatok elvégzésére voltak hivatottak. Annak ellenére, hogy ezek az egységek katonái sokszor találták magukat az első vonalban a megfogyatkozott állományú gyalogezredek gyors, átmeneti feltöltéseként.
Bizton állíthatjuk, hogy ezeknek a csapattesteknek a tevékenysége nélkül a kombattáns egységek még több szenvedésnek és veszélynek lettek volna kitéve, amúgy sem életbiztosításnak mondható tevékenységük végrehajtása közben. Jelen írásomban egy ilyen szakcsapat fegyvernemi jelvényről lehet olvasni.
A műszaki csapatok berkein belül 1915-ben létrejöttek az építőszázadok (Baukompagnie), melyek jellemzően inkább a megszállt területeken tevékenykedtek. Fő feladatuk az állások-, lövészárkok kiépítése, vízvezeték hálózatok lefektetése, kavernák és óvóhelyek kialakítása volt. Egyes források szerint 1917-ben a hadsereg kötelékében 498 építőszázad működött, ebből kettő volt csupán honvéd alakulat. Legénységük a hadköteles korú, de frontszolgálatra alkalmatlan katonákból, vagy az 1883 előtt született népfölkelőkből tevődött össze. Mindkét honvédalakulat azonban igencsak eltért a fenti szabályzástól. A 194. honvéd népfelkelő munkásszázad állományába olyanok tartoztak, akik az 1872-es esztendőt megelőzően születtek, ennél fogva katonai kiképzésben nem részesültek. Ezért fegyvert csak a század tisztjei és altisztjei kaptak.
A másik az 1. honvéd népfelkelő kőmunkás századról, ami a feladatait és a nevét tekintve inkább kőfúró, kőzetvájó speciális alakulat lehetett, majd egy későbbi másik bejegyzésben lesz szó.
A korábbi bejegyzéseimben már többször említett, a 1917 március 17-én megjelent magyar honvédségi rendeleti közlönyében a 25256/eln 7. számú körrendeletben fektettél le a magyar királyi honvédség különleges alakulatai részére rendszeresítésre kerülő fém csapatjelvények viselésére vonatkozó előírásokat. A rendelet szövegében az szerepel, hogy „mindama személyek, kik az építőszázadok-, vagy katonai építőosztagoknál vannak beosztva, a galléron és azonkívül a rendszeresített csapatjelzés mellett a sapka bal oldalán is viselik” a jelvényt. A többi katona, aki ezen alakulatokba volt vezényelve csak galléron viselhették a jelvényeket, sapkán csak eredeti csapatjelzésüket hordhatták.
A jelvény két keresztben egymásra fektetett lapáton szimmetrikusan elhelyezett csákányt jelenít meg, melyek az alakulat jellemző munkaeszközei voltak. Ezeknek az egyszerű sáncszerszámoknak az ábrázolása igencsak élethű, a körülményekhez képest részletgazdag. A legénység és a törzstisztek ezüst-, a tisztek és tisztviselők pedig aranyszínű jelvényt hordtak. A tisztek és tisztviselők a jelvényt arany vagy ezüst hímzésű kivitelben is viselhették. A jelvények egységesek voltak, nem volt megkülönböztetés a közös, valamint a honvéd alakulatokban szolgálók számára kiadott példányok közt. Számomra egyféle rajzolatú fém kivitel ismert, hímzett vagy aranyozott kivitelű fém jelvényt ezidáig még nem láttam. A fent látható viselési fotó már a háború utáni Osztrák Köztársaság katonáját ábrázolja, erre utal az, hogy a sapkarózsán már trikolor sejlik, nem pedig az uralkodó monogramja. Ez jól mutatja, hogy az új osztrák hadsereg megtartotta korábbi jelképrendszereinek nagy részét. A háború időszakából származó viselést ábrázoló fényképek ritakságszámba mennek.
A fém jelvények megjelenését megelőzően a viaszos vászonra nyomott megkülönböztető csapatjelvényeknél is már ezt a kompozíciót használták:
