Karl von Pflanzer-Baltin

Pécs városában született 1855-ben, ahová atyját vezényelték, aki katonai igazságügyi főtisztviselő volt. Anyai nagybátyja osztrák bárói címét örökölte meg az ő 1898-ban bekövetkezett halálakor. Ekkor már ezredesként szolgált a Monarchia seregében. A szokásos elemi és középfokú katonai iskolákat Magyarországon és Stájerországban végezte el, majd a bécsújhelyi katonai akadémiára került. 1875-ben dragonyos hadnagyként kezdte katonai pályafutását. 1891-ig különféle csapatoknál csapattiszti beosztásban volt és őrnagyi rendfokozatot ért el. Ekkor a bécsi Hadiakadémia oktatója lett. Oktatói tevékenységét értékelték, katonai érdemkereszttel honorálták. 1897-től ezredesként a lembergi XI. hadtest vezérkari főnökévé nevezték ki. 1903-ban léptették elő vezérőrnaggyá. 1907-től a 4. gyaloghadosztály parancsnoka volt. Ebben a beosztásában továbbképzéseket szervezett a hadosztály tisztjei számára, amiért ismét kitüntették, ekkor már a Lipót-Rend lovagkeresztjével. 1911-től pedig a csapattiszti iskolák főfelügyelőjévé nevezték ki. 1912-ben lovassági tábornokká léptették elő. 1914 júniusában kérelmezte nyugállományba helyezését. A sors közbeszólt, a békés nyugdíjas évek helyett megpróbáltatásokkal teli, felelősségteljes hadvezetési feladatokat kapott.

A Nagy Háború kitörésekor egy megerősített hadtest parancsnokává nevezték ki (Armeekorps Pflanzer-Baltin). A Monarchia 1914 nyarán elért sikerei után ősszel az orosz ellentámadás kibontakozott Galiciában. Pflanzer-Baltin hadteste is visszaszorult és Bukovina szegélyénél a Kárpátokban, Dorna-Vatra környékén tudott végül megkapaszkodni. Hadtestét a tél folyamán hadsereg szintű egységgé fejlesztették. Ez az erő 1915 február folyamán ellentámadásba ment át, és visszafoglalta Bukovina legnagyobb részét, Czernowitz városával együtt, majd a galiciai Kolomeát és Stanislaut is. Ez a támadás a Monarchia téli hadjáratának egyetlen sikeres művelete volt, ami megakadályozta az oroszok betörését Erdélybe. A sikeres hadvezetésért Pflanzer-Baltin megkapta a Lipót-Rend nagykeresztje kitüntetést és titkos tanácsossá nevezték ki.

A megerősödött bukovinai ellenállás miatt az orosz hadvezetés csapatokat vont ki Nyugat-Galíciából, Krakkó térségéből. Az így meggyengült orosz frontvonalat sikerült áttörnie 1915 májusában a koordinált német-osztrák-magyar támadásnak (Gorlicei áttörés). Ekkor a tábornok megerősített hadtestét átminősítették 7. hadsereggé. A 7. hadsereg is részt vett a hátráló orosz csapatok üldözésében. 1916 februárjában megkapta az első osztályú Katonai Érdemkeresztet.

1916 nyarán a Bruszilov offenzíva áttörte a 7. hadsereg védelmi vonalait Észak-Bukovinában Okna térségében. A megvert hadsereg ismét a Kárpátokig szorult vissza, Bukovinát megint fel kellett adni. A helyzet stabilizálására német csapatokat vettek igénybe. A németek súlyos vitába keveredtek Pflanzer-Baltinnal, akit ezért Frigyes főherceg főparancsnok lemondásra szólított fel. 1916 november 19-én nyugdíjazták. Kárpótlásul megkapta az uralkodótól a Nagy Arany Katonai Érdemérmet.

1917 márciusában Károly császár reaktiváltatta a népszerű tábornokot. A gyalogos csapatok főfelügyelőjévé nevezte ki. 1918 nyarán Albánia katonai kormányzója és a déli fronton harcoló valamennyi katonai egység parancsnoka lett. Ezt követően a parancsnoksága alatt lévő XIX. hadtest sikeresen tartóztatta fel a Görögországból támadó olasz és francia csapatokat, majd ellentámadást indított ellenük. 1918 augusztusában jelentős területeket foglalt el az antant haderejétől. Ez volt a Monarchia utolsó sikeres hadművelete. Ezekért a sikerekért megkapta a Szent István-Rend nagykeresztjét, majd október 2-án a Katonai Mária Terézia Rend parancsnoki keresztjét is. Ekkor már a túlerővel támadó francia-olasz egységek előrenyomulását nem lehetett megakadályozni, csak lassítani. Bulgária kapitulációja után már azt sem. Pflanzer-Baltin hadtestét a támadók megkerülték. Csapataival egészen november 13-ig kitartott az albán hegyek között, elvágva a többi csapategységtől. Ezt követően még sikerült rendezetten visszavonulnia a Cattarói haditengerészeti bázis közelébe, vagyis az egykori Monarchia területére, ahol csapatai feloszlottak.

1918 december 1-ével nyugállományba helyezték. Bécsben élt 1925-ben bekövetkezett haláláig. A hietzingi temetőben temették el katonai tiszteletadással.