A Nagy Háború műszaki fejlesztései közül kiemelkedett a légierő. A gyorsan bővülő és egyre veszélyesebb repülőgépek ellen a haderő igyekezett a földi csapatokat oltalmazni. Ezért ehhez szükséges fegyvereket igyekezett kifejleszteni. A háború első felében a már meglévő eszközök, géppuskák és könnyű lövegek állványokra szerelésével próbálkoztak. Ezzel a kilövés röppályáját lehetett a légi célpontokhoz igazítani, illetve az eszközöket körkörösen elmozdíthatóvá tették, hogy bármilyen irányba lehessen velük tüzelni.
Leggyakrabban a 8 cm-es M5 tábori ágyút alkalmazták erre a célra. Ezek a kezdetleges eszközök csak zavarni tudták az ellenséges légi tevékenységet. Hatásfokuk minimális volt. Több száz vagy ezer lövés közül 1-2 ért el találatot. A gyorsan mozgó célpontok ellen a géppuskák alkalmazása sem volt ennél lényegesen hatékonyabb.
A 8 cm-es tábori ágyú lövegcsövét később a Skoda mérnökei által tervezett körben elfordítható acél állványra szerelték. Az így létrejött fegyver már valódi légvédelmi ágyú volt, bár korábbi konstrukció felhasználásával készült. Az M5/8 M.P. jelű fegyver lövegcsövét -10 és +80 fok közötti tartományban lehetett állítani, és körkörösen elfordítható volt. 6,6 kg tömegű srapnel gránátot lőtt ki maximum 3600 méter távolságra. A gyakorlatban ezek a még mindig kezdetlegesnek számító fegyverek sem voltak sokkal hatásosabbak, mint improvizált elődeik.
Az ARKANZAS cég jelvényén ezt a löveget látjuk, amely teljesen hasonló a Hadtörténeti Múzeum anyagában Budapesten látható eszközökkel.
A két fotó a légelhárítás fejlődését hivatott illusztrálni. Az eszközöket ugyanis tehergépjárművekre is szerelték, amivel az alkalmazási lehetőségeket tovább lehetett bővíteni. A bejegyzés nyitóképén a légelhárító löveg személyzete is látható a célpontok irányát, távolságát, sebességét mérő eszközök kezelőivel együtt.