1918 október
Eljött tehát ez a nap is, megírom a Hadinapló rovat utolsó bejegyzését, a Nagy Háború utolsó hónapjának egyik kiragadott eseményéről. Ez az esemény nyilvánvalóan az összeomláshoz kell, hogy kapcsolódjon. Természetesen nincsen olyan sapkajelvény, amely kifejezetten épp a háború végi eseményekre reflektálna, bár lehetne valamit találni az ebben a hónapban indult forradalmak anyagából, de az már egy másik történet.
Így tehát a számomra mindig is nagyon megrázó és erre a hónapra rezonáló jelvényt választottam. Ez a 26. gyalogezred egyszerűségében is szép jelvénye, „Mindvégig kitartunk!” felirattal. A szöveg természetesen nem a vesztes háború utolsó nagy sóhaja akart lenni, hanem inkább a megpróbáltatások vég nélküli sorának harcos, hősies elviselésére vonatkozott. De hát mégiscsak elkövetkezett a végóra, amikor a fogadalom is véget ért: a Monarchia fegyveres erői letették a fegyvert.
Nincs értelme kiragadni akárcsak egyet is az ebben a hónapban történt katasztrófákból akár a Balkánon, akár Olaszországban. Ezek sajnos nem véletlenül következtek be. Az USA megjelenése az európai csatatereken végleg az antant javára tolta el a katonai erőegyensúlyt. Ebből törvényszerűen következett a Központi Hatalmak katonai veresége. Inkább azt vetném fel, hogy az összeomlást követően hazájukba visszatérő katonák mit találtak otthon.
Úgy gondolom, hogy a magyar ezredek legénységének többségét adó vidéki, falusi körülmények között élő katonák körében talán nem vert gyökeret az Oroszországból akkor már erősen átszivárgó kommunista propaganda. Ezek a parasztemberek még mozgósíthatóak, harckészek maradtak, ha lett volna valaki, aki együtt tartja őket. Sajnos ilyen vezető nem nagyon akadt. A Károlyi kormányt megtévesztették az antant ígéretei, és általános leszerelést rendelt el, dacára annak, hogy a győztesek sorozatosan megszegték a fegyverszüneti megállapodásokat. Így tudtak eljutni a román megszállók a Tiszáig.
Számomra a legkeserűbb az a tény, hogy 1919 tavaszán, Magyarország agóniájának óráiban négy helyen is sikerült viszonylag nagyobb, intakt csapatokat megtartani. Ezek viszont nem egyesültek, egy részük nem is vett részt ekkor a fegyveres ellenállásban. Csak várakoztak, mint Horthy Miklós csapatai Szegeden vagy Lehár Antal legitimista ezredes önkéntesei Nyugat-Magyarországon. Érdemi harcra egyedül a Székely Hadosztály vállalkozott. Az ő ellenállásuk nélkül a románok lehet, hogy már Karácsonyra kiértek volna az Alföldre. A negyedik katonai erő 1919 március végétől aTanácsköztársaság hadereje volt, amelyhez sok hazáját féltő, amúgy nem kommunista beállítottságú katona csatlakozott. Egyébként Törökország sikeres háború utáni ellenállása mutatja, hogy aki nem ölbe tett kézzel várta az antant jóindulatát, az tudott erőt mutatva eredményt elérni.
De visszatérve a jelvényre, itt az ideje most elgondolkodnunk a szomorú végen, amely után már nem volt tovább értelme ezt a jelvényt a sapkára tűzni. Ez az elgondolkodás az oldal további sorsára is vonatkozik. Elfogytak a háborús hónapok, de jórészt az a jelvény- és fotóanyag is, ami éltette az oldalt. Úgy gondolom, hogy az oldalt aktívan tartom, időnként feltöltök még újabb anyagokat a többi rovatba, de már nem azzal a rendszerességgel, mint eddig. Az olvasóknak köszönöm, hogy „mindvégig kitartottak”! Kövessék ezután is az újabb bejegyzéseket, ha kicsit ritkábbak lesznek is.
