Manilowa

A Manilowa név fogalommá vált. A 85. gyalogezredet Manilowa-ezrednek nevezték, sok helyen szerepel a visszaemlékezésekben, a tábori újságnak is ez volt a címe. Egyik korábbi bejegyzésemben leírtam a 85-ösök rohamát 1915 február 28-án az orosz hegyi állások ellen, a hatalmas véráldozatot igénylő rohamot, amelyben az ezred parancsnoka és az egyik zászlóaljparancsnok is hősi halált halt. Olyan nagy jelentőségűnek tűnik ez a haditett, mint mondjuk a Muhr Ottmár vezette másik nagy roham a Kárpátokban, amely szintén az ezredes életébe került, de megállította az orosz betörést Limanowánál. Aztán más helyen pedig azt olvashatjuk, hogy egy utásztiszt merész ötletét megvalósítva sikerült felrobbantani és elfoglalni az orosz állásokat ezen a hegyen. De a történetnek ezután sincs igazi folytatása, happy endje. A sikeres roham nem folytatódott. Vajon miért?

A Manilowa hegy nevét ma hiába keressük a térképeken. A hegy megvan, de a 810 méteres magaslat teljesen jelentéktelen a szintén ismeretlen Rabe kicsi falutól délre fekszik, a lengyel-szlovák ukrán hármas határ közelében a lengyel oldalon. A hegy tetején ma egy kőfejtő található. Nem utal semmi a 85-ösök februári rohamára, majd az 5-ös utászok vakmerő robbantására. A hadihelyzet rövid ismertetése érthetővé teszi, hogy abban a rövid néhány napban, amikor ezek az események történtek, miért volt olyan kiemelkedően fontos szerepe a helynek és ezeknek az eseményeknek.

Przemysl erődjét ekkor már több, mint három hónapja ostromolták az oroszok. Az ostrom igazából inkább csak körülzárást jelentett. Egy alkalommal támadták meg az erődlánc egyik tagját, de súlyos veszteségek árán sem tudták véglegesen elfoglalni. Ezért többet nem próbálkoztak. A védők igyekeztek a körülzárást felszámolni, de kitörési kísérleteik rendre kudarcba fulladtak. Február hónapban a védők tartalékai már teljesen kimerültek. Egy utolsó nagy erőfeszítéssel megpróbáltak kapcsolatot létesíteni a Kárpátokban védekező 3. hadsereggel. Február 27-én, majd március 4.-én is próbálkozott a 23. honvéd hadosztály az áttöréssel. Ezt a kísérletet kellett támogatnia délről a 27. hadosztálynak azzal, hogy kitör a Kárpátok magaslatai közül. A Manilowa hegy ezt a manővert akadályozta, ezért kellett minden áron elfoglalni.

Február 28-án ez sikerült is. De az oroszoknak sikerült visszavenniük a teljesen legyengült 85. gyalogezredtől a korábbi állásaikat. Ezután a 85-ösöket kivonták. Az ezredtörténeti írás szerint ebben az ostromban az ezred 900 főt veszített csak halottakban. Mint említettem, az ezred tisztikara személyesen vezette a rohamot és jórészt szintén odaveszett. A 27. haosztály helyére a 13. Landwehr hadosztály került. Végül ők tudták ismét elfoglalni és meg is tartani a hegyet március 12-én. De ekkorra a 23. hadosztály kitörési kísérlete Przemysl alatt összeomlott. A Kárpátokból való előretörést sem erőltették többé.

A Manilowa hegycsúcsot végleg a 24. Landwehr gyalogezred tudta elfoglalni és megtartani. De mint az alábbiakból kiderül, támadásuk megtervezésében és kivitelezésében az előzőleg itt tevékenykedett 85-ösök tapasztalataira támaszkodtak. Azt lehet tehát mondani, hogy a hegy elfoglalásának előkészítésében a 85-ösök oroszlánrészt játszottak. A sikeres támadásban kiemelkedő szerep jutott az 5/4. utászszázadnak, amely március 12-én Vándorfy Kálmán utász alezredes irányításával felrobbantotta a Manilowa csúcsán berendezett orosz állásokat. Ez tette lehetővé az osztrák Landwehrek sikeres támadását.

A hegycsúcs felrobbantása hihetetlenül merész és nagyon szerencsés vállalkozás volt. Az aknafolyosó közvetlenül az orosz állások előtt és alatt készült, hihetetlenül közel az ellenséghez mindössze egy fél nap alatt. Az alezredes beszámol az akcióról: „Félszázadomból 12 bánya- és kőmunkást választottam ki a megfelelő szerszámokkal. Megmagyaráztam nekik, hogy miről van szó, természetesen nem említettem, hogy milyen nagy veszélyben vagyunk.  Az aknafolyosót a lehető legkisebb keresztmetszettel vájtuk ki, egy ember éppen hason dolgozhatott. Virradat előtt a folyosó hossza 3,5-4 méter volt. Az eddigi munkateljesítmény alapján tisztában voltam, hogy délben a robbantást nem hajthatom végre és egy újabb terminust, 14 órát jelentettem be. E számításnál már el voltam szánva, hogy bármennyire is jussak az aknafolyosómmal, a robbantást nem tolom tovább ki, mivel akkor a támadást már csak a sötétség beállta után lehetett volna befejezni. Hogy az oroszok még egy éjjel hagyjanak bennünket dolgozni, azt még a legvakmerőbb optimizmussal sem tehettem fel.

Az aknafolyosót 7-8 m hosszúra készítettük el déli 12 óráig. Délfelé az összes ekrazitszelence és a gyújtáshoz szükséges anyag is fent volt az árokban. A töltet elhelyezésében az emberek jártasak lévén időt nem veszítettünk. A vezetéket hatszoros biztonsággal készítettem vissza az árokba. Az akna fojtásához az egész folyosót be kellett tömni és az árok figyelembe jövő részét kidúcolni. 14 óra 20 perckor gyújtottam meg magam mind a hat gyújtózsinórt. Csak két utászt hagytam magam mellett. A gyújtás után szinte rohantam lefelé, többször felbukva. Mindenki a földön feküdt, a fejét fedte és várta a robbanást. Óriási dörrenés remegtette meg az egész hegyet, mázsás szikladarabok röpködtek szanaszét. Mindenki el volt bódulva. Úgy kellett a tiszteknek felugrani és a legénységet felfelé megindítani. A robbanás pillanata után a délkeleti csúcson beépített saját géppuskák is megszólaltak, végigsöpörve az egész hegygerincet és bátorítva a saját csapatokat. Felfelé való rohanás közben mindenki várta, hogy mikor szólalnak meg a rettegett géppuskák a 810-es magaslaton. De alig esett egy lövés. Engem a vég nélküli kíváncsiság hajtott előre.  Mi lehet odafenn, milyen volt az akna hatása? Szinte rohanva értünk fel és félalmetes látvány tárult elénk. Az aknám hatása a lehető legnagyobb volt. Vagy 30 m. átmérőjű tölcsér épp a 810-es magaslati pontot seperte el. Halottak és sebesültek feküdtek mindenütt. A foglyok bemondása szerint épp ebédkiosztás volt a 810-en.”

Könnyű utólag okosnak lenni, és állítani, hogy a 85-ös ezred feláldozása fölösleges volt. Nyilván akkor, ott ez a hatalmas áldozat ésszerűnek tűnt, mert szükséges volt ahhoz, hogy az erőd védőivel a kapcsolat létrejöjjön. Ez nem történt meg, a nagy áldozat hiábavaló volt. A magaslat elfoglalása így mára már nem jelent többet egy bravúros utászmunkánál. Ezt az utász század sapkajelvénye is megörökítette, amit ehhez a bejegyzéshez mellékeltem. A 85-ösök 900 hősi halottját a hegy oldalában temették el. Ma már csak egy kőbánya van a hegyen. Lehet, hogy a kirobbantott részen kezdték meg később a fejtést.