1915 március: dédapám csatája

Dédapám a Przemysl erőd várőrségét adó népfelkelő ezredek egyikében, a 11.-ben szolgált. Álláshelye a Hurko (XIV.) erőd volt. Visszaemlékezésében békés garnizon-életről számol be. 1914 szeptemberében ugyan kivezényelték a dandárját a Lemberg körüli hadműveletekhez, és ott veszteségeik is voltak. De később az erőd védelmében nem látott további harcot. Említi viszont a 23. honvéd gyaloghadosztály kitöréseit, és a szórványos orosz támadások egyikét is. Ezekről a következőket írja.

„A várban volt 8 tényleges honvéd zászlóalj. Ezek kaszárnyákban voltak, ezeket arra használta fel Tamássy tábornok helyettes várparancsnok, hogy az oroszok nyugtalanítására állandó kirohanásokat csinált velük különböző irányokban. Így azok soha nem vonhatták el a csapataikat a vár környékéről. Így is igen nagy veszteségeket okozott nekik a kirohanásokkal, igaz, hogy szegény fiatal katonák elvéreztek, az egészből talán egy zászlóalj maradt meg. A várnak tulajdonképpen az volt a célja, hogy ott sakkban tartson nagyobb tömegű katonaságot. Ott biztosan le volt kötve 300 000 orosz.

Egy ízben az oroszok az I-es várnak az éjjel kint lévő tábori őrsét meglepve hang nélkül foglyul ejtették és bementek egészen a drótakadályokig. A vár tetején levő őrszem észrevette, hogy a szúrós drótokat ollóval vagdalják elfelé, beszólt az őrszobán levő őrmesternek, hogy ott vannak az oroszok. Az őrség kirohant a vár tetejére, de ott már orosz, magyar összekeveredve annyi nép volt, hogy a koromsötétben nem tudták a fegyvert használni, hanem mint a botot forgatták és sújtottak vele, s verték agyon az oroszokat. A vár sáncban lévő gépfegyverek igen jól működtek. Akik a létrákon ereszkedtek lefele a sáncban, ezek agyonlőtték. Az oroszok három létrát rögtönöztek s úgy akartak a vár sáncon át feljutni a várba, persze megindult a támadás és védelem teljes erővel. Az I-es várból azonnal jelentették telefonon az orosz támadást. A csata három napig tartott, az oroszok kiverték az öreg népfelkelőket a fedett lövészárkokból, majd a második védővonalunknak is akcióba kellett volna lépni, azonban ezek a csehek lövés nélkül meghátráltak. Akkor azután a harmadik védő vonal a hátráló cseheket kezdte lőni, így kénytelenek voltak ők is szembeszállni az orosszal, végre is az oroszokat kiverték. Mintegy 15000 embere maradt ott az ütközet színhelyén, a támadás általános volt, a mieinkből is többen elestek.

Egyszer kimentem az I-es várba szétnézni. Megiszonyodtam az ott látottaktól. A bejáratnál a falak véresek, a plafonon valamelyik öreg népfelkelőnek az agyveleje odaragadva. Kinéztem Medika felé, az egész síkság tele hullával. Némelyik felpuffadva, mint egy hordó. Az orosz nem engedte eltemetni a hullákat, mert akarta, hogy kolera lépjen fel. Így aztán éjjelente szedték össze a hullákat.

Látva a várparancsnokság, hogy a várat már tovább nem lehet tartani, kirohanást rendelt el a várból, nem hazafelé, nyugatnak, hanem kelet felé. Kijelölték hogy mettől meddig álljanak fel a csapatok a legnagyobb csendben, hogy az orosz ne tudjon semmiről, s majd mikor már hajnalodik, lövés nélkül meg kell közelíteni az orosz állásokat. Az orosz nem is lőtt, a mieink a kijelölt vonalon a két tűzvonal közt felálltak, és akkor az orosz levágta a reflektorait a sor jobb végén és végigvilágította a sort, annyira tudta, hogy mi készül. Aztán nem lőtt, odaengedte hajnalban a mi embereinket egész az ő tűzvonaláig, és akkor gépfegyverekkel, gyorstűzzel és kartáccsal lőtte a mi embereinket, akik hanyatt-homlok menekültek visszafelé, és lőtték a szerencsétlen várőrséget, míg egy hóvihar nem kerekedett. A mi házunkhoz a hegyoldalra felhallatszott a rettenetes jajgatás. Akkor elhullott a várőrségből legalább tízezer ember és megsebesült. Így végződött a kirohanás.

A lövések beszüntetése után igen különös érzés vett rajtunk erőt. Olyan ünnepi hangulatot éreztünk, oly különös volt a nyolc hónapi állandó lövöldözés, gránát, srapnel robbanások, a nagy csend, a halál csendje. Przemysl halála, magyar remények temetője. Przemysl felett sötét lett az ég, a füsttől vöröslött a levegő, maga volt az a kárhozat, a pokol, a maga rettenetes szépségében. Kár, hogy mozgó képen nincs megörökítve ez a borzalmasan szép esemény.”

Az erőd maradványai ma is monumentálisak. Némelyeket helyreállították, több erődben múzeum is van. Dédapám a XIV. Hurko erődben szolgált. Ez talán az egyetlen, ami ma már egyáltalán nem látható. A helyén van a határátlépő Ukrajnába. A visszaemlékezésében említett I. erőd kettővel arrébb volt, déli irányban. A bejegyzéshez csatolt fotó ott készült. Nagyon izgalmas látnivaló a gigantikus méretű erődrendszer. Az erődök teteje földdel fedett volt, ahogyan a képen is látszik. Erdő azért szerintem akkor még nem nőtt rajtuk. A jelvény a kirohanásokban is részt vett 7. honvéd gyalogezredé. Talány, hogy a fogságba esett ezred, amelyet később sem állítottak fel, miért kapott jelvényt?