Az 1915. évi súlyos harcok után a téli időszakban viszonylagos nyugalom volt az olasz fronton. A harcok márciustól élénkültek meg. Tavasz folyamán az állások helyi jellegű támadása, az ellenség felmorzsolása zajlott nagy erőkkel. Átfogó támadásra csak később, május folyamán került sor Tirolban, majd a nyáron olasz részről a Doberdón. Április hónapot a gyilkos lövészárok háború jellemezte. Ennek is az egyik különösen veszélyes formája volt a föld alatti aknarobbantás. 1916 tavaszán mind az olasz, mind az osztrák-magyar csapatok próbálták az ellenség állásainak kellemetlen, veszélyes szakaszait aknarobbantásokkal lerombolni.
A Doberdó fennsík üreges mészkő sziklákból áll, amelyek között viszonylag könnyen és gyorsan lehet aknafolyosókat ásni. A föld alatti üregeket kihasználva hamar az ellenséges állások alá lehet kerülni, ahol nagy erejű robbantással az állásokat el lehet pusztítani. Az aknaharc elleni védekezés főleg ellenaknák fúrásával történt. A föld belsejéből felszűrődő zajok alapján igyekezett a védelem az ellenséges járat fölé ellenaknát fúrni, és megelőzni az ellenfelet a robbantásban. Április és május hónap folyamán többször is sikerült az olasz munkálatokat lefülelni. Más esetekben a felrobbantott töltet nem okozott nagyobb rongálást.
1916 április 19-én a VII. hadtestben harcoló 39-es gyalogezred állásrészében fúrt ellenakna összetalálkozott az olaszok járatával. A váratlan találkozás mindkét oldal árkász munkásait lebénította: hátrafutottak a vájatuk nyílásához. Ezt követően az olaszok széngázzal árasztották el az egybenyílt két vájatot. Ezt követően a járatokba mindkét oldalról fegyveres gyalogság hatolt be és kézitusára került sor a föld alatt. A csetepaté véget ért amikor az olasz katonák visszavonultak. A hadtestparancsnok a tárna felrobbantását rendelte el az olasz állások közelében. De erre nem kerülhetett sor, hiszen a munkát az olaszok megakadályozták. Nem volt hozzá elég robbanóanyag sem. Végül a két állás közötti senki földje alatt tüzérségi lőszerek robbantásával zárták el a járatot.
Az eset tapasztalataira építve a hadtestparancsnokság utasítást adott ki az aknatámadások elleni védekezésről. A rendszeres figyelés mellett szükség esetén ellenakna fúrását rendelte el. Az aknaharc legintenzívebb időszaka 1916 április és augusztus között volt a Doberdón. Az aknaháború a védelmi állások kiigazításán túlmutató eredményt sehol sem hozott. A témáról részletek itt olvashatóak.
A bejegyzéshez a 20. honvéd gyaloghadosztály szép jelvényét mellékelem. Ezen ugyan nem az aknaharc valamelyik jelenetét látjuk. Helyette a fő motívum az állásharcokban felhasznált közelharc fegyver, a „húszas”. Ez egy patkószegekkel kivert buzogány, amelyet a hadosztály ezredeinél rendszeresítettek. A hadosztály 1916 tavaszán végig a Doberdón volt állásban. A mellékelt fotón is látható a katonák keze ügyében a „húszas”. A térképrészlet egy veszélyesen kinyúló állásrészlet megerősítésére irányuló robbantás tervét mutatja.
A buzogányfej nem a puskagránátból készült?
Volt sokféle hasonló fegyver. Különböző megoldások. Nem hiszem, hogy puskagránátot használtak volna erre a célra, de a jelvény képe tényleg erre hasonlít!
De, használtak azt is, rengeteg más megoldás mellett. Voltak egyszerűen bunkóba vert lecsípett fejű szögek, patkószögek (ez a húszas), kétcolos csövekbe applikált szögek, jégcsavarok, háromcentis esztergált tüskék hegyesre kovácsolt csőben (talán ez a legbrutálisabb kinézetű) de régen a Heeresgeschitlichesben volt olyan is kiállítva, ami két nagyobb négylapfejű csavar volt pár szál drótra felhegesztve egy ráspolynyélben. Ezeket leginkább a helyszínen készítették, bár volt egészen szép, középkori mintájú is, ezt valószínűleg valamilyen kisebb manufaktúra gyárthatta.
Mellékelek egy nem túl jó képet, nem tudom, melyik múzeumból, ezen több típus látható, beleértve a kézigránátból és a jégcsavarral készült megoldást is a valószínűleg “gyári” mellett.
A jelvény képe egyébként ennek alapján leginkább a jégcsavaros megoldásra hajaz.