Temetések, egyéb szertartások

A harcokban elesettek számára a végtisztesség megadása sokszor nagyon nehéz vagy lehetetlen volt. Ennek ellenére az osztrák-magyar csapatok is törekedtek arra, hogy ezt megtegyék. A lövészárkok közül a senki földjéről is behozták az elesetteket, ha erre további veszteségek nélkül lehetőség volt. Ugyanakkor erre sokszor nem csak az állandó életveszély miatt, hanem egyszerűen idő hiányában sem kerülhetett sor. A sebesültek és halottak összeszedése a harcok szünetében folyamatos volt. Ezt elsősorban az egészségügyi katonák végezték. Ha nem volt éppen offenzíva, a napi veszteségek elszállítása jól szervezetten zajlott. Az ezrednaplók pontosan rögzítik, sokszor név szerint is az elesetteket minden nap.

A halottakat a frontvonal közelében temették. Minden olyan hely alkalmas volt erre a célra, ahová a tüzérségi tűz nem ért el. Az olasz fronton a köves talaj nagyon megnehezítette ezt a munkát. A front mögötti dolinákban inkább csak ideiglenes jelleggel temettek. De másutt is szétszórtan, a front közelében ásták a sírokat. Az Úz völgyében és a környező hegyeken például 5-6 kisebb-nagyobb temető is létesült a Keleti-Kárpátokban. Nagyobb temetők inkább távolabb, leginkább ezred vagy hadosztály segélyhelyek és tábori kórházak közelében létesültek. Itt a sebesülésben, betegségben később elhunyt ápoltakat helyezték örök nyugalomra. A rendkívül sok kis temetőt a háború után felszámolták. A halottakat kihantolták és újratemették. Olaszországban nagy háborús emlékművek csontkamráiba kerültek az összegyűjtött maradványok.

A temetési szertartást a távolabb eső temetkezési helyeken tábori papok és lelkészek végezték. A sok frontközeli temetőbe a kevés tábori lelkész nem juthatott el. Ott a halottakat az ezred tisztikarának megbízott tagjai búcsúztatták. Néha lehet olvasni egy-egy hozzátartozóknak írt értesítést a halott sírjának pontos leírásával, amelyet a századparancsnokok küldtek a családnak. A tábori lelkészek a temetések mellett természetesen egyházi szertartásokat (mise, istentisztelet) is végeztek. Ezeknek az alkalmaknak fontos szerepük lehetett abban, hogy megóvják a katonákat a legsúlyosabb lelki traumáktól. De hasonló szerepük lehetett egyes emberséges parancsnokoknak is.

Ebben a bejegyzésben a 39. gyalogezred példáján mutatok be ebbe a témakörbe tartozó jeleneteket. Az első kép, amelyen a sapkajelvény is látható, a 39-esek fő temetőjét mutatja Lipában, a Doberdón. A szépen kialakított, karbantartott temetőben egyik oldalon a protestáns katonák fejfái, másik oldalon a katolikus elesettek sírkeresztjei láthatóak. Ebben az időben még Debrecenben is külön temetkezési helyük volt a különböző felekezeteknek. Lipa a fronttól kissé távolabb esett, ahová feltöltésre, pihentetésre vonták vissza az ezredet. A képre tett sapkajelvény a 39-eseké, és Debrecen város címerét mutatja, ami nagyrészt megegyezik a Magyarországi Református Egyházéval, amelynek egyik fontos központja a város.

A második fotó egy tábori misét mutat be szintén Lipában. Erre a képre egy vallásos tárgyú sapkajelvényt tettem, amelynek címe Húsvét a Doberdón. A nagyobb egyházi ünnepeket egyébként a szembenálló felek kölcsönös tűzszünettel tisztelték meg. Az orosz fronton ekkor frontbarátkozásra is sor került. Akárhogy is, a katonák vallásosabbak voltak, mint a mai emberek, és ez még a háborúban is megmutatkozott.

A harmadik képen ismét visszatérünk a tábori papok fő tevékenységéhez, a temetéshez. A kép Pribil József főhadnagy temetésén készült 1918 június 17-én. A főhadnagy a Monarchia Piave-offenzívája során esett el, mint az 1. géppuskás század parancsnoka. A temetés tehát valahol a Piave keleti partja közelében történt. Láthatóan sokkal kezdetlegesebb körülmények között, mint a lipai temetőben 1-2 évvel korábban.